1933-ban a későbbi XII. Pius pápa, akkoriban Eugenio Pacelli bíboros, XI. Pius pápa államtitkára, állítólag prófétai megjegyzéseket tett barátjának, Enrico Pietro Galeazzi grófnak, aki később az egyik legbensőségesebb munkatársa lett. Ezek a Pie XII devant l'Histoire (1972) című könyvben jelentek meg, a magyar fordítás alább olvasható :
„Tegyük fel, kedves barátom, hogy a kommunizmus a leginkább látható szerve az Egyház és az Isteni Kinyilatkoztatás hagyománya elleni felforgatásnak, akkor tanúi leszünk minden spirituális dolog megszállásának: a filozófiának, a tudománynak, a jognak, az oktatásnak, a művészetnek, a sajtónak, az irodalomnak, a színháznak és a vallásnak.
Nagyon foglalkoztatnak a Szűzanya bizalmas közlései a kis fatimai Luciának. A Jó Hölgynek ez a kitartása a veszéllyel szemben, ami az Egyházat fenyegeti, isteni figyelmeztetés az öngyilkosság ellen, amelyet a hit megváltoztatása jelentene, annak liturgiájában, teológiájában és lelkületében.”
XII. Pius egy pillanatra megállt.
„Hallom magam körül az újítókat, akik le akarják bontani a Szent Kápolnát, el akarják pusztítani az Egyház egyetemes lángját, el akarják vetni díszeit, bűntudatot akarnak kelteni benne történelmi múltja miatt. Nos, kedves barátom, meggyőződésem, hogy Péter Egyházának fel kell vállalnia múltját, különben saját sírját ássa meg. Ezt a harcot a legnagyobb energiával fogom megvívni az Egyházon belül és kívül, még akkor is, ha a gonosz erői egy napon felhasználják személyemet, tetteimet és írásaimat, ahogyan ma is megpróbálják elferdíteni az Egyház történelmét. Minden emberi eretnekség, amely megváltoztatja Isten szavát, azért van, hogy egy nagyobb világosság jelenjen meg.”
Ebben a pillanatban – tette hozzá Galéazzi gróf – a pápa tekintete, szemüvegének lencséi mögött, természetfelettivé vált, és abból a hosszú, törékeny testből ellenállhatatlan misztikus erő áradt.
[…]
Msgr. Pacelli már akkor is szerette a szimbolikus helyzeteket, azokat, amelyek megragadják az elmét és áthatják a lelket. Ez a missziós szeminárium, amely XI. Pius akaratából jött létre, és amely a Szent Péter térre néző Janiculum hegyfokán épült, a jövő Egyháza, az az Egyház, amely az összes színes bőrű népet bevonja az Egyház irányításába. Az építkezéshez Pacelli érsek kölcsönt vett fel, amelyet a vatikáni „főadminisztráció” majdnem megtagadott tőle.
„Ön túl nagyvonalúan gondolkodik az elmaradottak számára...” – kritizálta egy kúriai bíboros.
„Ezek az elmaradott emberek fogják megmenteni az Egyházat, Eminenciás uram. Eljön a nap, amikor a civilizált világ megtagadja Istenét, amikor az Egyház kételkedni fog, mint Péter kételkedett. Kísértésbe fog esni, hogy elhiggye, hogy az ember Istenné lett, hogy az Ő Fia csak egy szimbólum, egy filozófia, mint oly sok más. És a templomokban a keresztények keresni fogják a piros lámpát, ahol Jézus várja őket, mint a bűnös nő, aki az üres sír előtt így kiált fel: »Hová tették?...« Azután papok fognak föllépni Afrikából, Ázsiából és Amerikából, akiket itt, a missziós szemináriumban képeztek ki, akik azt fogják mondani és hirdetni, hogy az »élet kenyere« nem közönséges kenyér, hogy Isten anyja nem olyan anya, mint a többi, és darabokra fogják tépni őket, amiért tanúságot tesznek, hogy a kereszténység nem olyan vallás, mint a többi, hiszen annak feje Isten Fia, az Egyház pedig az Ő Egyháza.”
(kiemelés – a szerk.)
