Enrique Simonet:
Flevit super illam. Jézus megsiratja Jeruzsálemet. Public domain, via Wikimedia Commons
2025.02.13.
Kr. u. 70-ben Titus római hadvezér seregei a zsidó felkelések megtorlásaként elpusztították Jeruzsálemet és lerombolták a templomot, amivel beteljesedtek Jézus szavai: „Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít, és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” (Lk 19,42-44)
Flavius Claudius Julianus (331–363) császár rövid uralma alatt kísérletet tett arra, hogy újra felépítse a templomot, de nem járt sikerrel.
Julianus apjának féltestvére, Nagy Konstantin római császár engedélyezte elsőként a keresztény vallás gyakorlását a birodalomban, és uralma alatt az addig üldözött kereszténység támogatott vallássá lett. Julianus keresztényként nevelkedett, de később elhagyta a kereszténységet, és áttért a pogányságra, ezért nevezik apostatának, azaz hitehagyottnak. Újból kinyittatta a pogány templomokat, áldozatot mutatott be a bálványoknak, és „Pontifex Maximusnak” nevezte magát.
Julianus bíztatására és anyagi segítségével a zsidók 363-ban megkísérelték felépíteni a templomot, de különös jelenségek miatt felhagytak vele: a nappal kiásott föld éjjel visszakerült a helyére, egy földrengés feltépte a régi alapköveket, egy láthatatlan erő becsukta a kapukat, tűz szállt alá az égből és elégette a szerszámokat, lángok törtek elő a földből és többen megégtek, egy épület összedőlt és sokakat összezúzott, a kereszt jele megjelent az égen és a zsidók ruháin stb.
Jeruzsálem ostroma és lerombolása a rómaiak által Titus parancsnoksága alatt Kr. u. 70-ben. Litográfia David Roberts festménye után, 1850
Részlet Aranyszájú (Krizosztomosz) Szent János püspök és egyháztanító Máté evangéliumról mondott 4. szentbeszédéből:
A 4. századi püspök, egyházatya így jegyezte le a történteket:
4. És miután ezt a tervet kigondolta [Julianus], és elhitette velük (mert ami az embernek tetszik, azzal könnyen meg lehet őt téveszteni), vitatkozni kezdtek a Templom újjáépítéséről, és nagy számban és nagy buzgalommal nekiláttak a munkának. A másik oldal hívei ugyanis arról számolnak be, hogy asszonyaik nemcsak hogy levetették ékszereiket, és azokkal járultak hozzá a munkához és a műveletekhez, hanem még a szemetet is elvitték a ruhájuk ölében, nem kímélve sem az értékes ruhákat, sem végtagjaik gyöngeségét, mert azt hitték, hogy jámbor tettet hajtanak végre, és mindent kisebb jelentőségűnek tartottak, mint az éppen folyó munkát. De egymás ellen taszítva, mintha egy dühös szélroham és a föld hirtelen megmozdulása okozta volna, egyesek a szomszédos szent helyek egyikére rohantak, hogy kegyelemért imádkozzanak; mások, ahogy az ilyen esetekben történni szokott, ami a kezük ügyébe került, azt használták menedékül; míg másokat vakon elsodort a pánik, és nekimentek azoknak, akik felszaladtak, hogy megnézzék, mi a baj. Vannak, akik azt mondják, hogy a szent hely sem engedte be őket, mert közeledtek a szélesre tárt összecsukható kapukhoz, és amikor odaértek, az arcuk előtt bezárta azokat egy rejtett és láthatatlan erő, amely az istentelenek megzavarására és az istenfélők megmentésére ilyen csodákat művel. Amiről azonban manapság minden ember beszámol és elhiszi, az az, hogy amikor utat törtek maguknak és a bejárat körül dulakodtak, a szent helyről [templomból] láng tört elő, és megállította őket, és egyeseket elégetett és megemésztett, úgyhogy olyan sors jutott nekik, mint a szodomaiaknak, vagy mint a Nádábbal és Abjúddal történt csoda, akik tömjént áldoztak és különös módon elpusztultak; míg másokat a testük főbb részein megcsonkított, és így élő emlékművei maradtak Isten bűnösökkel szembeni fenyegetésének és haragjának. Ilyen volt tehát ez az esemény; és senki ne kételkedjen benne, hacsak nem kételkedik Isten más hatalmas tetteiben is! De ami még ennél is furcsább és feltűnőbb, hogy az égen egy keresztet körülölelő fény jelent meg, és amit azelőtt a földön az istentelenek mind alakjában, mind nevében megvetettek, az most az égen volt látható, és Isten az istentelenek felett aratott győzelmének trófeájává tette, minden másnál magasztosabb trófeává!
[...]
7. Vajon akkor csak a föld és az ég volt az, és nem adott-e a levegő is jelet abból az alkalomból, és nem szentelték-e meg a Passió jeleivel? Azok, akik szemlélői és részesei voltak annak a csodának, állítsák ki ruháikat, amelyeken mind a mai napig ott vannak a kereszt jelképei! Mert abban a pillanatban, amikor valaki, akár a saját testvéreink közül, akár a kívülállók közül, elmesélte az eseményt, vagy hallotta másoktól, látta, hogy a csoda a saját maga vagy a szomszédja esetében megtörténik, mindannyian csillagokkal lettek tele, vagy látta, hogy a másik így van megjelölve a ruháján, sokkal sokszínűbben, mint ahogyan azt bármilyen mesterséges szövőszéki munka vagy bonyolult festés meg tudná tenni. Mi lett ennek az eredménye? Olyan nagy megdöbbenés a látvány miatt, hogy szinte mindenki, mintha egy jelre és egy hangon, segítségül hívta a keresztények Istenét, és sok dicsérettel és könyörgéssel engesztelte Őt, míg sokan minden további késedelem nélkül, a történtek pillanatában odafutottak papjainkhoz, és őszintén kérték őket, hogy a szent keresztség által megszentelve az Egyház tagjaivá legyenek, mert az ijedtségük által megmenekültek.
Szókratész Szkholasztikosz, latinul Socrates Scholasticus, egyházi történetíró Egyháztörténet című műve III. könyvének 20. fejezetében ír a meghiúsult kísérlétről (PDF 257/1071 oldal):
A császár babonássága még nyilvánvalóbbá vált a keresztények zaklatására tett további kísérleteiben. Mivel szeretett áldozni, nemcsak ő maga gyönyörködött az áldozatok vérében, hanem megaláztatásnak tartotta, ha mások nem teszik ugyanezt. És mivel csak kevés ilyen beállítottságú embert talált, elküldött a zsidókhoz, és megkérdezte tőlük, miért tartózkodnak az áldozástól, hiszen Mózes törvénye azt írta elő? Amikor azt válaszolták, hogy Jeruzsálemen kívül máshol nem szabad azt megtenniük, azonnal megparancsolta nekik, hogy építsék újjá Salamon templomát. Közben ő folytatta a perzsák elleni hadjáratát.
A zsidók, akik már régóta vágytak arra, hogy kedvező alkalmat találjanak templomuk újjáépítésére, hogy ott áldozatot mutathassanak be, erőteljesen nekiláttak a munkának. Ezenkívül nagy szemtelenséggel viselkedtek a keresztényekkel szemben, és azzal fenyegették őket, hogy annyi bajt okoznak nekik, mint amennyit ők maguk is elszenvedtek a rómaiaktól.
Miután a császár elrendelte, hogy az építmény költségeit az államkincstárból fedezzék, hamarosan mindent beszereztek, például fát és követ, égetett téglát, agyagot, meszet és minden más, az építkezéshez szükséges anyagot.
Ebből az alkalomból Cirill jeruzsálemi püspök, Dániel próféciájára emlékeztetve, amelyet Krisztus is megerősített a szent evangéliumokban, sok ember jelenlétében megjósolta, hogy eljött az idő, amikor abban a templomban nem marad „kő kövön”, hanem a Megváltó prófétai kijelentése teljes mértékben beteljesedik. A püspök ilyen szavakat mondott, és a következő éjszakán egy hatalmas földrengés felszakította a templom régi alapjainak köveit, és a szomszédos épületekkel együtt mind szétszórta őket.
Az esemény miatt rémület szállta meg a zsidókat; és a hír sok embert a helyszínre vonzott, akik nagy távolságra laktak: amikor tehát hatalmas tömeg gyűlt össze, újabb csoda történt. Tűz szállt alá az égből, és felemésztette az építők összes szerszámát: a lángok láthatóan elpusztították a kalapácsokat, a köveket simító és csiszoló vasakat, fűrészeket, fejszéket, vésőket, egyszóval mindenféle szerszámot, amelyet a munkások a vállalkozáshoz szükségesnek tartva beszereztek; és a tűz egy egész napon át égett azok között.
A zsidók valóban a lehető legnagyobb riadalomban voltak, és akaratlanul is megvallották Krisztust, Istennek nevezve Őt; mégsem teljesítették akaratát; hanem megrögzött előítéletek hatására még mindig ragaszkodtak a judaizmushoz. Egy harmadik csoda, amely később történt, sem tudta őket az igazságba vetett hitre téríteni. A következő éjszaka ugyanis a kereszt fénylő lenyomatai jelentek meg a ruhájukon, amelyeket hajnalban hiába próbáltak kidörzsölni vagy kimosni. Ezért „megvakultak”, ahogy az apostol mondja, és eldobták a kezükben lévő javakat: és így a templom, ahelyett, hogy újra felépült volna, abban az időben teljesen elpusztult.
Küroszi Theodorétosz püspök, egyháztörténész, Egyháztörténet című műve III. könyvének 15. fejezetében ír a meghiúsult kísérletről (PDF 269/1516 oldal):
Julianus, aki lelkét pusztító démonok otthonává tette, folytatta dühöngő útját, folyton az igaz vallás ellen tombolva. Ennek megfelelően most a zsidókat is felfegyverezte a Krisztus-hívők ellen. Azzal kezdte, hogy megkérdezte néhányuktól, akiket összehívott, hogy bár törvényük áldozati kötelezettséget írt elő számukra, miért nem áldoznak. Válaszukra, hogy istentiszteletük egy bizonyos helyre korlátozódik, Isten eme ellensége azonnal utasításokat adott a lerombolt templom újra felépítésére, mert hiúságában azt hitte, hogy meg tudja hamisítani az Úr jóslatát, amelynek valójában az igazságát mutatta ki.
A zsidók örömmel hallgatták a szavait, és az egész világon hírül adták utasításait honfitársaiknak. Sietve jöttek minden irányból, pénzzel és lelkesedéssel egyaránt hozzájárultak a munkához; a császár pedig minden tőle telhetőt megtett, kevésbé a bőkezűség büszkeségéből, mint inkább az igazsággal szembeni ellenségeskedésből. Kormányzóként küldött egy alkalmas embert, hogy végrehajtsa istentelen parancsait. Azt mondják, hogy csákányokat, lapátokat és kosarakat készítettek ezüstből.
Amikor elkezdték az ásást és a föld kihordását, a nagy sokaság egész nap folytatta a munkát, de éjszakára az eltávolított föld magától visszakerült a helyére a szakadékból. Lerombolták továbbá a korábbi építkezés maradványait, azzal a szándékkal, hogy mindent úra felépítenek; de amikor már több ezer vödör krétát és meszet összegyűjtöttek, hirtelen heves szélvihar támadt, és viharok és forgószelek szórtak szét mindent mindenfelé.
Tovább folytatták őrületüket, és az isteni türelem sem térítette őket észhez. Aztán először jött egy nagy földrengés, amely alkalmas volt arra, hogy rémületet keltsen az Isten cselekedeteit nem ismerő emberek szívében; és amikor még mindig nem ijedtek meg, a kiásott alapokból kiáramló tűz a legtöbb ásó embert elégette, a többieket pedig elűzte.
Ráadásul, amikor éjszaka nagyszámú ember aludt egy szomszédos épületben, az hirtelen összedőlt, a tetővel együtt, és összezúzta őket. Azon az éjszakán és a következő éjszakán is az üdvösség keresztjének jelét látták fényesen ragyogni az égen, és a zsidók ruhái is tele voltak keresztekkel, de nem fényes, hanem fekete keresztekkel. Amikor Isten ellenségei ezeket meglátták, az égből küldött csapásoktól megrémülve elmenekültek, és hazafelé vették útjukat, és megvallották annak istenségét, akit az atyáik keresztre feszítettek. Julianus hallott ezekről az eseményekről, mert mindenki megismételte őket. De a fáraóhoz hasonlóan ő is megkeményítette a szívét.
Szozomenosz görög egyháztörténetíró Egyháztörténet című műve V. könyvének 22. fejezetében ír a meghiúsult kísérletről (PDF 790/1071 oldal):
[...]
Az események bebizonyították, hogy ez volt a valódi indítéka, mert elküldött a nép néhány vezetőjéért, és arra buzdította őket, hogy térjenek vissza Mózes törvényeinek és atyáik szokásainak betartásához. Arra a válaszukra, hogy mivel a jeruzsálemi templomot feldúlták, nem törvényes és nem ősökhöz méltó, hogy ezt máshol tegyék, mint a metropoliszban, ahonnan elűzték őket, közpénzt adott nekik, megparancsolta, hogy építsék újjá a templomot, és az őseikéhez hasonló kultuszt gyakoroljanak, ősi módon áldozva.
A zsidók belevágtak a vállalkozásba, anélkül, hogy meggondolták volna, hogy a szent próféták jövendölése szerint ez nem valósulhat meg. A legügyesebb mesterembereket keresték meg, anyagokat gyűjtöttek, megtisztították a földet, és olyan komolyan nekiláttak a feladatnak, hogy még az asszonyok is földkupacokat hordtak, és nyakláncaikat és más női díszeiket adták a költségek fedezésére. A császár, a többi pogány és az összes zsidó minden más vállalkozást másodlagos fontosságúnak tekintett ehhez képest.
Bár a pogányok nem voltak jóindulatúak a zsidókkal szemben, mégis segítették őket ebben a vállalkozásban, mert számítottak a végső sikerre, és azt remélték, hogy ilymódon meghiúsíthatják Krisztus próféciáit. Ezen az indítékon kívül, a zsidókat magukat az a megfontolás is ösztönözte, hogy elérkezett az idő a templomuk újra felépítésére.
Miután eltávolították az előző épület romjait, felásták a földet és eltakarították az alapot; azt mondják, hogy a következő napon, amikor az első alapot akarták lerakni, nagy földrengés tämadt, és a föld heves mozgása miatt kövek repültek fel a mélyből, aminek következtében a munkában részt vevő zsidók megsérültek, csakúgy, mint azok, akik csak nézelődtek. A templom közelében lévő házak és nyilvános portikók, ahol szórakoztak az emberek, hirtelen ledőltek; ez sokat eltalált, néhányan azonnal elpusztultak, másokat félholtan találtak meg megcsonkítva, kezük vagy lábuk nélkül, másoknak testük más részei sérültek meg.
Amikor Isten megszüntette a földrengést, az életben maradt munkások ismét visszatértek a munkájukhoz, részben azért, mert ez volt a császár rendelkezése, részben pedig azért, mert maguk is érdekeltek voltak a vállalkozásban. Amikor saját szenvedélyeik kielégítésére törekszenek, az emberek gyakran azt keresik, ami káros számukra, elutasítják azt, ami valóban előnyös lenne, és megtéveszti őket az a gondolat, hogy semmi sem igazán hasznos, csak az, ami számukra kellemes. Ha egyszer e tévedés tévútra vezeti őket, többé nem képesek saját érdekeiket szolgáló módon cselekedni, és nem képesek a rájuk zúduló csapásokból figyelmeztetést nyerni.
A zsidók, úgy vélem, éppen ebben az állapotban voltak, mert ahelyett, hogy ezt a váratlan földrengést annak nyilvánvaló jeleként értékelték volna, hogy Isten ellenzi a templomuk újra felépítését, folytatták a munkát. De minden fél beszámol arról, hogy alighogy visszatértek a vállalkozáshoz, hirtelen tűz tört ki a templom alapjaiból, és több munkást felemésztett.
Ezt a tényt bátran állítják, és mindenki elhiszi; az egyetlen eltérés az elbeszélésben az, hogy egyesek azt állítják, hogy a lángok a templom belsejéből törtek ki, amikor a munkások igyekeztek bejutni, míg mások szerint a tűz közvetlenül a földből tört elő. Bármelyik módon is történt a jelenség, egyformán csodálatos.
Egy kézzelfoghatóbb és még rendkívülibb csoda következett; hirtelen megjelent spontán módon a kereszt jele a vállalkozásban részt vevő személyek ruháján. Ezek a keresztek csillagokként voltak elrendezve, és művészi alkotásnak tűntek. Sokakat ez arra késztetett, hogy megvallják, hogy Krisztus Isten, és hogy a templom újra felépítése nem tetszett neki; mások megjelentek a gyülekezetben, beavatták őket [a kereszténységbe], és himnuszokkal és könyörgésekkel kérték Krisztust, hogy bocsássa meg vétkeiket.
Ha valaki nem érez hajlandóságot arra, hogy elhiggye elbeszélésemet, menjen el, és győzzék meg azok, akik az általam elmondott tényeket szemtanúktól hallották, mert ők még élnek. Érdeklődjön azoknál a zsidóknál és pogányoknál is, akik a művet befejezetlen állapotban hagyták, vagy pontosabban szólva, el tudták kezdeni.
Jézus Krisztus misztikus teste az igazi Templom. Az Egyház Krisztus teste, a Fő pedig Krisztus, és az Egyház a Szentlélek temploma (Katolikus Egyház Katekizmusa 805, 807, 809). „Jézus tisztelte a Templomot, a zsidók zarándokünnepein fölment a Templomba, és buzgó szeretettel szerette mint Isten emberek között lakásának helyét. A Templom az Ő misztériumának előképe. Megjövendöli lerombolását, de úgy, mint saját megölésének képét és az üdvtörténet új korszakának kezdetét, amikor az Ő teste lesz a végső Templom.” (KEK 593)
Ezért, amint Thomas G. Weinandy kapucinus atya írja, a jeruzsálemi templom nem állhatott meg, mert ha megmaradt volna, akkor Jézus Krisztussal szemben álló jel lett volna; hiánya is az elpusztíthatatlan élő templom jelenlétét jelzi. „A templom most már felesleges. A megtestesülés prófétai elővételezése volt, és most, Jézus eljövetelével elveszítette azt a célt, amiért felépítették.”
